Tehát…

…megettük a paprika nélküli illegális paprikáskrumplit (itt hagytam abba múltkor), és finom volt. Aztán… ööö… nem tudom, ez a rész kiesett. Meg a kedd… Pillanat, megkérdezem a többieket. (Lehet, hogy gyakrabban kéne írnom neked, kedves blogom.)

Kinyomoztuk: hétfőn valószínűleg nem történt a paprikátlankrumpli után már semmi jelentős, valószínűleg ittunk és ökörködtünk. Kedden Beával elmentünk sétálni, interaktív kultúrtörténeti szemináriumot tartottam neki, nagyon lelkes volt – ígéretes kultúrsznob-tanítvány. El akartam menni a Nyári kertbe, ez a kedvenc szentimentális kultúrsznob-helyem itt. Odaérvén - minő szerentsétlenségh! – oly’ látvány tárult szemünk elé, ’mely az erősb szíveket is keserű könnyekre indíttattya – padok, fák kiforgatva, andalgó-ösvények lerontva! Múzsák elüldöztetve! Az pusztítás látképétöll felindíttatván, bánatos lelkűlettel más irányba vettük útunkat. (Mi történne, ha ebben a stílusban folytatnám a blogot ld. Kazinczy Ferenc Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei c. remekművét: http://mek.oszk.hu/00700/00725/00725.htm)

Szóval talán nem is kellene ennyire részletesen megírnom ittlétünk krónikáját, ezentúl igyekszem a lényegre koncentrálni. Amíg mi sétáltunk a többiek elintézték az internetet (azóta külön, saját „légbőlkapott” (© Laena) internetünk van, és egymás között is csak msn-en vagy gmail-en beszélünk), majd elmentek a 15. magyar lányért, Szvetáért a reptérre. Este Gergő beüzemelte a netet, az lett a neve először viccből, majd -miután kiderült, hogy nem lehet megváltoztatni- komolyan is, hogy Here. (A jelszót nem árulhatom el, de az is Gergőtől származik, úgyhogy hasonlóan kreatív és szépen csengő.)

Gergőről lehet, hogy még nem szóltam ez idáig, most mindenképpen szentelek neki néhány sort, ugyanis ő az egyik, ki nem apadó forrása azoknak a szólásoknak, mondásoknak és videóknak, melyek akarva-akaratlanul pétervári életünk fontos motívumaivá váltak. Ezeket nem lehet, vagy nagyon nehéz lenne leírni, ezért most csak egy videót említek: A rettegett uránvárosi sisakos piton címűt. A mindössze 9 másodperces videó megtekintése nagykorúaknak, ezen belül erős idegzetűeknek ajánlott. http://www.youtube.com/verify_age?next_url=http://www.youtube.com/watch%3Fv%3DbLxJYxtqtBM

Itt szeretném megemlíteni szakirodalomként Nia blogját, aki minden fontosat megír, ráadásul idejekorán (sic!) és kevésbé terjengősen: http://petervaripakk.freeblog.hu.

Folytatom a krónikát: szerdán első nap az iskolában, becsöngettek, suli-buli, de nehéz az iskolatáska. Mint kiderült, heti három nap lesz a nyelviskolában tanítás, a mi csoportunknak szerda, csütörtök, péntek. A többi napon be lehet hallgatni az egyetemi órákra, illetve tetszés szerint szakdolgozatot, illetve OTDK-t lehet írni. Nagyon aranyosak a tanáraink, a szerdai beszédgyakorlatos tanárnő pl., aki olyan mint egy tévébemondó néni, és 147 cm magas, elvitt minket „olcsó” éttermet keresni, végigmentünk a Nyevszkijen (az olyan, mint otthon az Andrássy út, csak kétszer nagyobb és négyszer drágább.) Mindenhova bementünk, és a legnagyobb jószándékkal elmondta a pincéreknek, hogy szegény, éhező, külföldi diákok vagyunk. Ezért a végére tényleg szegény, éhező, külföldi diákok lettünk. Végül az egyetem menzáján ettünk, miután a tanárnő a tökrészeg portásnak is szorgalmasan előadta könnyfacsaró történetünket. Finom, kevés, viszont még mindig drága. Délután aludtam három órát, és úgy ébredtem, mintha megvertek volna, nagyon fájt a fejem. Ezért korán lefeküdtem.

Csütörtök reggel először éreztem azt, hogy kialudtam magam és szó szerint friss vagyok. Elmentünk suliba, és sajnos ez a frissesség az első irodalomórán rögtön eltűnt. A délutáni órán elmentünk megnézni egy közeli templomot, amit a szocik tejüzemmé alakítottak át, és most állítják helyre.

Délután találkozóra mentünk, melynek az volt a jelmondata, hogy: Each one teach one. A találkozó célja az volt, hogy ezt a jelmondatot minél többször elmondják nekünk, és hogy jól öszveismerkedjünk orosz diákokkal, akikkel együtt fedezzük majd fel a várost, együtt megyünk színházba, each-one-teach-one. Persze ez azt is jelenti, hogy ugye az orosz diák is tanulja a te nyelvedet, mert ugye each-one-teach-one, ebből kifolyólag a 15 fős magyar delegáció után nem kapkodtak sokan. Az egy darab finn lányt, és a 3-4 franciát viszont szétkapkodták, úgy kellett összeszedniük a kezeiket-lábaikat. Nyilvánvaló, hogy vezényszóra ismerkedni mindig erőltetett dolog, talán kevésbé lett volna kínos, each-one-teach-one, ha előtte nem kell egy másfél órás, powerpointos előadást hallgatnunk arról, hogy each-one-teach-one, és milyen fontos, megtervezni először, hogy mit fogunk csinálni, manapság sajnos a fiatalok nem terveznek, each-one-teach-one. Lényeg a lényeg, hogy mégsem sült el olyan rosszul az egész, mert sikerül csapdába ejtenem egy oroszlányt, gyűjtöttünk egy pár embert a csoportunkba, és megbeszéltük, hogy sokat fogunk sétálni – ekkor tűnt el a csoportunk egyik fele, és hogy Csehovot fogunk nézni – ekkor a másik fele. Így szereztem magamnak egy saját oroszt: Aljonát.

Aljona fura egy lény, talán 18 éves lehet, orosz szakos, és nagyon bohém. Kérdeztem tőle, hogy ír verseket, ugye – nagyon meglepődött, hogy miből gondoltam, mire én mondtam neki, hogy látom rajta. Sajnos nagyon halkan beszél, motyog, hadar és közben ugrándozik, úgyhogy nehezen értem amit mond. A találkozóról gyalog mentünk haza, Aljona közben ide-oda cikázott, ugrabugrált, én próbáltam lépést tartani vele, a többiek kicsit lemaradva, szkeptikusan ballagtak utánunk. Láttunk szivárványt. Majd este Bea születésnapját ünnepeltük: megettük a tortáját és ittunk az egészségére. Isten éltesse!

Pénteken volt fonetika óránk, ahol szóba került az usanka mint ruhadarab. A fonetika tanár ijedten kérdezte, hogy ugye nem hisszük azt, hogy minden orosz usankában szaladgál. „Nem, nem” – válaszoltuk mosolyogva, és csendesen csattogtatva csikóbőr ostorunkat kanalaztuk tovább a gulascht lóháton hátrafelé nyilazva a hortobágyi pusztában. Este nemzetközi bulit szerveztek nekünk, melynek keretében jól összefagytunk a Nyevszkijen 3 órát sétálgatva. Valamilyen okból ugyanis nem engedtek be minket, harmincunkat a puccos klubba. Hazafelé benéztünk a Fidelbe, mely egyesek szerint Pétervár legrosszabb bulihelye, szerintem a legjobb. (Ismét megfigyelhetjük a fogalmak rugalmasságát. Én, mivel bölcs vagyok, tudom, hogy ez az egyetlen hely kb. ahol nincs belépő, megfizethető a málnás sör, elviselhető zene szól és nincs messze, ráadásul egy Fidel Castro kép figyel az egyik falon – szóval egyértelműen a mi helyünk. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy kicsi, füstös és lerobbant kocsmáról van szó, ami általában annyira tele van, hogy mozdulni sem lehet benne. Azonban – mivel tisztában vagyok lehetőségeinkkel - már rég úgy alakítottam magamban a jó hely fogalmát, hogy a Fidel mindenféle nehézség nélkül beleférjen. Így aztán ha egyszer végre rászánjuk magunkat, és elindulunk a Fidelbe, nagyon boldog leszek, mert az a legjobb hely Péterváron, én pedig szeretem a jó helyeket. Ilyen egyszerűen formálhatók a fogalmak, szabad akaratunknak köszönhetően – persze csak addig, amíg ez nem károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét.) Szentbeszédünket megszakítjuk.

Éjszakai túránkról visszatérvén a koliban ittunk és ökörködtünk vala. Nia másnapra megbetegedett, folyott a taknya és fájott a feje, torka, meg hőemelkedése is lett. Jobbulást! Gergővel és Aljonával elmentünk a Kunstkamerába – ez egy néprajzi, természettudományi, antropológiai múzeum, I. Péter hordta össze. Odafelé Gergővel a másnaposságról elmélkedtünk. Aljona késett egy órát, addig Gergővel sétáltunk a Néva-parton és megfáztunk. Ennek a múzeumnak az érdekessége az a terem, ahol Péter formalinban ázó torz-csecsemő-gyűjteménye van kiállítva. Úgyhogy eddigi kétszeri ittlétem alatt nem mertem megnézni. Gondoltam, most eljött az ideje. Gergő is azt monda, hogy „ez tényleg durva”. Ez pedig mindent elárul. Aljona is enerváltabban ugrándozott. A kiállítás többi része viszont szép és érdekes. Közben a többiek, akik nem voltak beteg, elmentek Petergofba, ahol szökőkutak meg tűzijáték voltak. Mi otthon Little Britain-t néztünk (homofób, fajgyűlölő, soviniszta, náci, buzi sorozat, Gergő ajánlásával), úgyhogy adtunk a kúttúrának. (Érdekes, a kúttúrát nem húzza alá a Word. Másodszor se. Lehet, hogy már fölvettem a szótárba?) Vasárnap hőemelkedésünk volt, aztán sétáltunk Pankával, aki kifejlesztette a spontán fényképezés legmagasabb fokú technikáját: ő sem tudja, melyik pillanatban fog fényképezni. Meg is lepődik rajta. Aztán főztünk illegális pelményit, finom volt (ld. képek). Lehet, hogy minden finom, ha illegális?!..

Hétfőn nem csináltunk semmit, de elmúlt a bajom, meg vettünk szárítót, és megint sétáltunk Pankával. Láttunk szivárványt (ld. képek). Ma meg kedd van, írtam házit szobatársaim segítségével, már csak le kell tisztázni, délelőtt meg kértünk friss ágyneműt. Ma elintéztük a helyi BKV-bérletet is, jó drága, kb. annyi, mint otthon, de nem lehet bliccelni. Este törvényen kívüli virslit főztünk, majd kint iszogattunk palesztinok, török-német-oroszok, magyarok, angolok, belgák, franciák, spanyolok, jakutok, oroszok, kazah-németek társaságában.

Extra hosszú lett ez most, mert próbálom megragadni az időt, zavar, hogy észrevétlenül folydogál, vagy röpül, de nem lehet. Nem vagyok egy Thomas Mann, bár ez a bejegyzés már-már megközelíti a József és testvérei hosszúságát. Amúgy próbálom tudatosítani, hogy mennyi telt el – majdnem két hét. Meglepő módon ezt ennyinek is érzem. Csak így meg a nyár tűnt el az összes kánikulával és búcsúbulival együtt, mintha egy másik dimenzióba lett volna bele. A fene egye meg. Ráadásul sok minden ki is maradt, például amikor Gergő azt mondta, hogy kelopátla fizula, meg az hogy expóler, ölökké, toreláns, stb. Egyerrőle ennyi jut eszembe. (Panka most kezdi írni a házit, nekem már csak le kell tisztázni, hehhehe… Megyek.)