2010. december 23., csütörtök

Megyünk haza

Kedves Blogom!

Mi van veled? Nagyon eltűntél!
Én már mindjárt megyek haza...

Elmúlt a "honvágy" - most épp nincs kedvem hazamenni, dehát ez bizonyára így van rendjén. Nem tudom. Valamelyik nap elgondolkodtam azon, hogy milyen otthon a bögrécském, és nagyon nehezen tudtam csak felidézni. Most hazamegyek, és megnézem. Azért van ebben valami borzasztóan szomorú, ebben a fajta hűtlenségben. (jaaj-jaj)

Én is eltűntem, biztos rájöttél, hogy győzött az idő. Nem jó az idő ellenségének lenni, testvérkéim, valahogy meg kell barátkozni vele. Szörnyű Idő. Ha sok, ha kevés, mindenképpen szörnyű. A legijesztőbb pedig az, hogy nincs, így aztán hülyeség félni tőle.

Nem kell félni, nem érdemes. De nem is erről van szó, csak másnapos vagyok, ezért ilyen szentimentális, bocsánat. Tegnap elbúcsúztunk a nemzetközi kámpányijától, meg kellett inni a maradék pálinkát. Izgalmas lesz így repülni.

Na, megyek, itt az idő (jáj!). Írok még, megígérem! Meg Örményországba is megyek, azt is megígértem! Nagyon tetszik az az ország, mer tök jó! Megnéztem a wikipédián. Mindenképpen!


2010. november 26., péntek

2010. november 1., hétfő



JÁTÉK!

Mit jelent a magyar 'honvágy' szó? Ön hogyan definiálná pontosan ezt a fogalmat?

Küldje el válaszát szerkesztőségünkbe 2010. november 15-ig!
A legjobb megoldást beküldők közt nem sorsolunk ki egy négy hónapos oroszországi utat!


2010. október 29., péntek




Alakul a honvágy, azt hiszem. Nem tudom mi ez, figyelem.

Otthon is szokott honvágyam lenni - én legalábbis így hívom.

Hiányzik az otthoni, jó öreg honvágy.





2010. október 20., szerda

Jól vagyunk, itt most esik az eső, elég masszívan, de nincs túl hideg, csak sötét, meg vizes.

Ma erélyesen rászóltam oroszul egy bácsira a buszon, mert nem szállt le, és így én sem tudtam. Mondtam neki, hogy: "MENJEN KI! MENJEN KI!" Már amúgy is túlmentem a megfelelő megállón, mert egyszerűen nem tudtam lenyomigálni magam, pedig másfél méterre álltam az ajtótól. Minden buszon van egy kalauznéni, aki egész nap ide-oda nyomigálódik a kedves utasaink között, ellenőrzi a bérleteket (mágneskártya-leolvasóval), és nála lehet jegyet is venni. Fölnyomakodott minden megállóban még 5 ember a hátsó ajtónál, ő minden egyes alkalommal átpasszírozta magát rajtam és a tisztelt utazóközönségen, nem is akartam elhinni. Amikor elhagytuk azt a megállót, ahol nem tudtam leszállni, újfent át akart préselődni, mondta szépen, hogy: "LEHETNE?!" mire a tömeg nem nyílt szét előtte, mert nem tudott megmozdulni, én pedig jól odamondtam neki, hogy "Nem, nem LEHET, mert LEHETETLEN!" De azért csak keresztültrancsírozta magát a népen. (Remélem, este otthon eszébe jut majd az ismeretlen utas szenzációs nyelvtani sziporkája:)
Aztán végül sikerült leszállni. Nagyon könnyűnek, törékenynek és laposnak éreztem magam. Néhány fölösleges testrészemet ott is hagytam a buszon (pl. a hátamból a könyököt, meg a hasamból a kapaszkodót). Gyalogoltam visszafelé, és örültem magamnak, hogy végre ráförmedtem 2 idegenre is oroszul. Igaz, hogy oda se bagóztak... Valószínűleg nem is értették... Na meg nem is volt az olyan igazi "förmedés". Csak amolyan mordulás. Morgás. Szóval egy tiszteletteljes, nyelvtanilag félig helytelen utastársi figyelmeztetés. De hát én otthon sem szólok rá senkire, ez meg itt a nagy, hideg Oroszország, kéremszépen. Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás a kisembernek.

2010. október 11., hétfő

Kedves Blogom!

Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig nem írtam. De ne hidd, hogy ez alatt a majdnem három hét alatt nem gondoltam rád egyáltalán. Sőt! Nagyon is gyakran gondolok rád, te jutsz először eszembe, ha történik valami, ha hallok valami érdekeset, vagy ha nagy ritkán támad egy jó gondolatom, valamint akkor is te jutsz eszembe, ha semmi sincs – mert olyankor elővehetnélek, és írhatnék neked. Néha meg is nyitlak, megnézem, hogy nem írtam-e véletlenül, amikor nem figyeltem egy új bejegyzést, vagy nem írta-e meg helyettem valaki más, de sajnos nem… Bizony-bizony, kegyetlen dolog ez.

Mivel már teljesen elvesztettem a narráció fonalát, és a lineáris, percről percre történő elbeszélés a felgyülemlett mennyiség miatt egyébként is lehetetlenné vált, ezúttal más technikával próbálkozom. Hosszas töprengés után szombaton sikerült levezetni azt a képletet, melybe az emlékképeket behelyettesítve, megkapjuk azt az eseménysort, mely az adott időszakaszban bennfoglaltatik:

Már csak az a teendőnk, hogy az eredményt egy egyszerű tér-idő-cselekmény koordináta-rendszerben ábrázoljuk, így kapható meg a kívánt, tökéletes elbeszélés. Ezt a lépést meghagyom a kedves olvasónak, segítségként ld. a mellékelt ábrákat. Most pedig következzenek a behelyettesítendő emlékképek.


Kirándulásaink

Szombaton elmentünk Vyborgba, ez egy régi finn-svéd-orosz város a finn határnál. Felkeltünk olyan korán reggel, mintha még este lett volna, és elektricskával (hévvel) utaztunk három órát. Ez magyar viszonylatban kb. olyan, mintha elmentünk volna Szolnokra hévvel. A héven ugye nincs wc, viszont Marie-Pierre-nek, a belga lánynak nagyon kellett, le akart szállni, majd egy orosz utas felvilágosította, hogy a vagonok közt szoktak pisilni, ha muszáj. Petra segítségével keresett egy ilyen helyet, és valahogy megoldották – részleteket nem tudok, mert visszatérvén sejtelmes hallgatásba burkolóztak. Az elektricskán más nem történt. Láttunk egy kutyácskát. (1. ábra) Megnéztük a vyborgi várat, meg a kilátást a toronyból a Finn-öbölre (2. ábra), majd a Monrepo nevű híres park felé vettük utunkat, legalábbis azt hittük, de eltévedtünk, megkérdeztünk a semmi közepén egy orosz párocskát, akik követtek minket, hogy vajon merre kell menni, ők meg azt hitték, hogy mi tudjuk, ezért jöttek utánunk. (Ebből a beszélgetésből lett Zsófinak két orosz ismerőse, akikkel azóta találkozott is egyszer. Talán érdemes őket megjegyezni, lehet, hogy előbukkannak még valahol később a blog-krónikában.) Vak vezet világtalant alapon kisebb-nagyobb kacskaringók árán végül eljutottunk a parkba. A csoport élelmesebb (italmasabb… hehe) tagjai közben elővették söreiket. A park neve francia eredetű (Mon repos), jelentése: nyugalmam. Valami gazdag báróé volt régen, amikor még vadromantikusabbak voltak az emberek, szerették a vadnak tűnő, de gondozott, a természetes, de kitalált parkokat, emlékművekkel, szobrokkal, hidacskákkal, pavilonokkal, és jól tették, mert szép lett a vége. (ld. 3-4. ábra) Ezek a régiek még tudtak élni, romantikus neveket találtak ki a romantikus helyeknek, legromantikusabbnak a Világ vége hangzott, páran el is határoztuk, hogy megkeressük feltétlenül. Jól eltévedtünk, viszont találkoztunk egy robinhoodnak öltözött fiatalemberrel, aki egy mohás kövön üldögélt, és meg akartam kérdezni tőle, hogy hol a világ vége. Elsőre nem értette, ezért megismételtem: „Világ vége?…” mire ő ijedten: „Mikor?!” Megnyugtattam, hogy na nem úgy... Amikor már abszolút eltévedtünk, és kellően világvége hangulatunk volt, megálltunk egy nagy kőnél, mögénéztünk, és ott tátongott a nagy Semmi. Úgy döntöttünk, hogy ez itt világ vége, pláne hogy a térkép szerinti világvégén már rég túlmentünk. Csináltunk is önkioldós fényképet, hogy majd meg tudjuk mutatni az antiromantikus többieknek, akiket nem érdekelt a Világvége. (ld. 5. ábra, megjegyzés: a Semmi nem látszik, mert a sok valami kitakarja.) Szóval nagyon jó volt ez a hely, meg az egész kirucc. Hazafelé ökörködtünk három órát a héven, mások pedig aludtak. És láttunk egy ufó-szerű kutyácskát (6. ábra)

Egyik szerdán elindultunk Novgorodba, olyan korán, hogy még este volt. A pályaudvaron megtudtuk, hogy aznap változott a menetrend, egy órával később indul a hév, viszont nem négy óra alatt ér oda, hanem előbb. Megvettük a jegyet, aztán kiderült, hogy mégis négy óra alatt ér oda. Így túl kevés időnk maradt volna Novgorodban, és nem érte volna meg, viszont a jegyeket nem akarták visszaváltani, mondván, hogy ez elektricska (?). Annyit sikerült elérni, hogy ha máskor megyünk Novgorodba, akkor majd átírják a jegyeket. De nem tudták megmondani, hogy melyik nap mikor indul, úgy tűnik, bármelyik pillanatban változhat. Letörten, sorscsapottan álltunk a hajnali 0 fokos ködben.

Aztán néhányan bosszúból elindultunk Pavlovszkba, ha már Novgorodba nem, másoknak pedig elment a kedvük az utazgatástól, és hazamentek aludni, vagy külvárost nézni. Mi meg elmentünk Pavlovszkba, ahol szintén van egy vadregényes park, jó nagy. Amikor odaértünk, még fehér volt a fű (7. ábra), ezért kerestünk egy kávézót, ittunk kávét és vidám vizet. Kb. negyed órácskát tölthettünk csak a kávézóban, de mire kijöttünk, minden színes lett és melegebb, meg vidámabb is. Egész nap sétáltunk a parkban, énekelgettünk népdalokat, (de nem lett honvágyunk), fényképeztünk, ettünk, megminden (8-9. ábra). Csak egy fontos dolog történt, ami eléggé meghatározó élmény maradt: etettünk cinkét kézből. Az ő ötletük volt, egyszer csak elkezdtek követni minket. A cinke beméri a távolságot, felméri a veszélyforrásokat, aztán úgy csinál, mintha nem érdekelné, arrébb repül, majd sitty odaszáll a morzsát tartó ujjára, aztán csipp fölkap egy morzsát, és sutty, elrepül. A morzsát tartó pedig nem hiszi el, mert valójában félelmetes, amikor még sitty, aztán rájön, hogy 5 gramm az egész, és olyan a lába, mint valami kis szaloncukorakasztó-drótocska, és tolla van, sőt még szeme is, két fekete pötty, ráadásul repül. De nincs idő ezt végiggondolni, mert addigra sutty, és nincs is mit végiggondolni valójában, mert tudjuk, igen, hogy a cinke – más néven cinege - egy kistestű madár, van lába, szeme, szárnya és repül. Szóval felfoghatatlan (10. ábra). Azért írom le ilyen részletesen, mert ez egy fontos élmény volt, számomra különösen, ezzel ugyanis valóra vált egy álmom – az, amikor azt álmodtam, hogy egy cinke eszik a kezemből. Mármint nem úgy!… hogy a kezemből, hanem a tenyeremből… De nem úgy, hanem a tenyeremről. Na… (Egyébként ez a második álmom, ami valóra vált – az első: Mama borsólevest főz, és finom. Tanulság: Szeretné Ön, hogy álmai valóra váljanak? – Álmodjon Ön is egyszerűt!)

Valamelyik vasárnap éjjel elmentünk hídfelnyitást nézni. (11. ábra)


1. ábra

2. ábra

3-4. ábra

5. ábra

6. ábra

7. ábra

8-9. ábra

10. ábra

11. ábra


2010. szeptember 22., szerda

Tehát…

…megettük a paprika nélküli illegális paprikáskrumplit (itt hagytam abba múltkor), és finom volt. Aztán… ööö… nem tudom, ez a rész kiesett. Meg a kedd… Pillanat, megkérdezem a többieket. (Lehet, hogy gyakrabban kéne írnom neked, kedves blogom.)

Kinyomoztuk: hétfőn valószínűleg nem történt a paprikátlankrumpli után már semmi jelentős, valószínűleg ittunk és ökörködtünk. Kedden Beával elmentünk sétálni, interaktív kultúrtörténeti szemináriumot tartottam neki, nagyon lelkes volt – ígéretes kultúrsznob-tanítvány. El akartam menni a Nyári kertbe, ez a kedvenc szentimentális kultúrsznob-helyem itt. Odaérvén - minő szerentsétlenségh! – oly’ látvány tárult szemünk elé, ’mely az erősb szíveket is keserű könnyekre indíttattya – padok, fák kiforgatva, andalgó-ösvények lerontva! Múzsák elüldöztetve! Az pusztítás látképétöll felindíttatván, bánatos lelkűlettel más irányba vettük útunkat. (Mi történne, ha ebben a stílusban folytatnám a blogot ld. Kazinczy Ferenc Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei c. remekművét: http://mek.oszk.hu/00700/00725/00725.htm)

Szóval talán nem is kellene ennyire részletesen megírnom ittlétünk krónikáját, ezentúl igyekszem a lényegre koncentrálni. Amíg mi sétáltunk a többiek elintézték az internetet (azóta külön, saját „légbőlkapott” (© Laena) internetünk van, és egymás között is csak msn-en vagy gmail-en beszélünk), majd elmentek a 15. magyar lányért, Szvetáért a reptérre. Este Gergő beüzemelte a netet, az lett a neve először viccből, majd -miután kiderült, hogy nem lehet megváltoztatni- komolyan is, hogy Here. (A jelszót nem árulhatom el, de az is Gergőtől származik, úgyhogy hasonlóan kreatív és szépen csengő.)

Gergőről lehet, hogy még nem szóltam ez idáig, most mindenképpen szentelek neki néhány sort, ugyanis ő az egyik, ki nem apadó forrása azoknak a szólásoknak, mondásoknak és videóknak, melyek akarva-akaratlanul pétervári életünk fontos motívumaivá váltak. Ezeket nem lehet, vagy nagyon nehéz lenne leírni, ezért most csak egy videót említek: A rettegett uránvárosi sisakos piton címűt. A mindössze 9 másodperces videó megtekintése nagykorúaknak, ezen belül erős idegzetűeknek ajánlott. http://www.youtube.com/verify_age?next_url=http://www.youtube.com/watch%3Fv%3DbLxJYxtqtBM

Itt szeretném megemlíteni szakirodalomként Nia blogját, aki minden fontosat megír, ráadásul idejekorán (sic!) és kevésbé terjengősen: http://petervaripakk.freeblog.hu.

Folytatom a krónikát: szerdán első nap az iskolában, becsöngettek, suli-buli, de nehéz az iskolatáska. Mint kiderült, heti három nap lesz a nyelviskolában tanítás, a mi csoportunknak szerda, csütörtök, péntek. A többi napon be lehet hallgatni az egyetemi órákra, illetve tetszés szerint szakdolgozatot, illetve OTDK-t lehet írni. Nagyon aranyosak a tanáraink, a szerdai beszédgyakorlatos tanárnő pl., aki olyan mint egy tévébemondó néni, és 147 cm magas, elvitt minket „olcsó” éttermet keresni, végigmentünk a Nyevszkijen (az olyan, mint otthon az Andrássy út, csak kétszer nagyobb és négyszer drágább.) Mindenhova bementünk, és a legnagyobb jószándékkal elmondta a pincéreknek, hogy szegény, éhező, külföldi diákok vagyunk. Ezért a végére tényleg szegény, éhező, külföldi diákok lettünk. Végül az egyetem menzáján ettünk, miután a tanárnő a tökrészeg portásnak is szorgalmasan előadta könnyfacsaró történetünket. Finom, kevés, viszont még mindig drága. Délután aludtam három órát, és úgy ébredtem, mintha megvertek volna, nagyon fájt a fejem. Ezért korán lefeküdtem.

Csütörtök reggel először éreztem azt, hogy kialudtam magam és szó szerint friss vagyok. Elmentünk suliba, és sajnos ez a frissesség az első irodalomórán rögtön eltűnt. A délutáni órán elmentünk megnézni egy közeli templomot, amit a szocik tejüzemmé alakítottak át, és most állítják helyre.

Délután találkozóra mentünk, melynek az volt a jelmondata, hogy: Each one teach one. A találkozó célja az volt, hogy ezt a jelmondatot minél többször elmondják nekünk, és hogy jól öszveismerkedjünk orosz diákokkal, akikkel együtt fedezzük majd fel a várost, együtt megyünk színházba, each-one-teach-one. Persze ez azt is jelenti, hogy ugye az orosz diák is tanulja a te nyelvedet, mert ugye each-one-teach-one, ebből kifolyólag a 15 fős magyar delegáció után nem kapkodtak sokan. Az egy darab finn lányt, és a 3-4 franciát viszont szétkapkodták, úgy kellett összeszedniük a kezeiket-lábaikat. Nyilvánvaló, hogy vezényszóra ismerkedni mindig erőltetett dolog, talán kevésbé lett volna kínos, each-one-teach-one, ha előtte nem kell egy másfél órás, powerpointos előadást hallgatnunk arról, hogy each-one-teach-one, és milyen fontos, megtervezni először, hogy mit fogunk csinálni, manapság sajnos a fiatalok nem terveznek, each-one-teach-one. Lényeg a lényeg, hogy mégsem sült el olyan rosszul az egész, mert sikerül csapdába ejtenem egy oroszlányt, gyűjtöttünk egy pár embert a csoportunkba, és megbeszéltük, hogy sokat fogunk sétálni – ekkor tűnt el a csoportunk egyik fele, és hogy Csehovot fogunk nézni – ekkor a másik fele. Így szereztem magamnak egy saját oroszt: Aljonát.

Aljona fura egy lény, talán 18 éves lehet, orosz szakos, és nagyon bohém. Kérdeztem tőle, hogy ír verseket, ugye – nagyon meglepődött, hogy miből gondoltam, mire én mondtam neki, hogy látom rajta. Sajnos nagyon halkan beszél, motyog, hadar és közben ugrándozik, úgyhogy nehezen értem amit mond. A találkozóról gyalog mentünk haza, Aljona közben ide-oda cikázott, ugrabugrált, én próbáltam lépést tartani vele, a többiek kicsit lemaradva, szkeptikusan ballagtak utánunk. Láttunk szivárványt. Majd este Bea születésnapját ünnepeltük: megettük a tortáját és ittunk az egészségére. Isten éltesse!

Pénteken volt fonetika óránk, ahol szóba került az usanka mint ruhadarab. A fonetika tanár ijedten kérdezte, hogy ugye nem hisszük azt, hogy minden orosz usankában szaladgál. „Nem, nem” – válaszoltuk mosolyogva, és csendesen csattogtatva csikóbőr ostorunkat kanalaztuk tovább a gulascht lóháton hátrafelé nyilazva a hortobágyi pusztában. Este nemzetközi bulit szerveztek nekünk, melynek keretében jól összefagytunk a Nyevszkijen 3 órát sétálgatva. Valamilyen okból ugyanis nem engedtek be minket, harmincunkat a puccos klubba. Hazafelé benéztünk a Fidelbe, mely egyesek szerint Pétervár legrosszabb bulihelye, szerintem a legjobb. (Ismét megfigyelhetjük a fogalmak rugalmasságát. Én, mivel bölcs vagyok, tudom, hogy ez az egyetlen hely kb. ahol nincs belépő, megfizethető a málnás sör, elviselhető zene szól és nincs messze, ráadásul egy Fidel Castro kép figyel az egyik falon – szóval egyértelműen a mi helyünk. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy kicsi, füstös és lerobbant kocsmáról van szó, ami általában annyira tele van, hogy mozdulni sem lehet benne. Azonban – mivel tisztában vagyok lehetőségeinkkel - már rég úgy alakítottam magamban a jó hely fogalmát, hogy a Fidel mindenféle nehézség nélkül beleférjen. Így aztán ha egyszer végre rászánjuk magunkat, és elindulunk a Fidelbe, nagyon boldog leszek, mert az a legjobb hely Péterváron, én pedig szeretem a jó helyeket. Ilyen egyszerűen formálhatók a fogalmak, szabad akaratunknak köszönhetően – persze csak addig, amíg ez nem károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét.) Szentbeszédünket megszakítjuk.

Éjszakai túránkról visszatérvén a koliban ittunk és ökörködtünk vala. Nia másnapra megbetegedett, folyott a taknya és fájott a feje, torka, meg hőemelkedése is lett. Jobbulást! Gergővel és Aljonával elmentünk a Kunstkamerába – ez egy néprajzi, természettudományi, antropológiai múzeum, I. Péter hordta össze. Odafelé Gergővel a másnaposságról elmélkedtünk. Aljona késett egy órát, addig Gergővel sétáltunk a Néva-parton és megfáztunk. Ennek a múzeumnak az érdekessége az a terem, ahol Péter formalinban ázó torz-csecsemő-gyűjteménye van kiállítva. Úgyhogy eddigi kétszeri ittlétem alatt nem mertem megnézni. Gondoltam, most eljött az ideje. Gergő is azt monda, hogy „ez tényleg durva”. Ez pedig mindent elárul. Aljona is enerváltabban ugrándozott. A kiállítás többi része viszont szép és érdekes. Közben a többiek, akik nem voltak beteg, elmentek Petergofba, ahol szökőkutak meg tűzijáték voltak. Mi otthon Little Britain-t néztünk (homofób, fajgyűlölő, soviniszta, náci, buzi sorozat, Gergő ajánlásával), úgyhogy adtunk a kúttúrának. (Érdekes, a kúttúrát nem húzza alá a Word. Másodszor se. Lehet, hogy már fölvettem a szótárba?) Vasárnap hőemelkedésünk volt, aztán sétáltunk Pankával, aki kifejlesztette a spontán fényképezés legmagasabb fokú technikáját: ő sem tudja, melyik pillanatban fog fényképezni. Meg is lepődik rajta. Aztán főztünk illegális pelményit, finom volt (ld. képek). Lehet, hogy minden finom, ha illegális?!..

Hétfőn nem csináltunk semmit, de elmúlt a bajom, meg vettünk szárítót, és megint sétáltunk Pankával. Láttunk szivárványt (ld. képek). Ma meg kedd van, írtam házit szobatársaim segítségével, már csak le kell tisztázni, délelőtt meg kértünk friss ágyneműt. Ma elintéztük a helyi BKV-bérletet is, jó drága, kb. annyi, mint otthon, de nem lehet bliccelni. Este törvényen kívüli virslit főztünk, majd kint iszogattunk palesztinok, török-német-oroszok, magyarok, angolok, belgák, franciák, spanyolok, jakutok, oroszok, kazah-németek társaságában.

Extra hosszú lett ez most, mert próbálom megragadni az időt, zavar, hogy észrevétlenül folydogál, vagy röpül, de nem lehet. Nem vagyok egy Thomas Mann, bár ez a bejegyzés már-már megközelíti a József és testvérei hosszúságát. Amúgy próbálom tudatosítani, hogy mennyi telt el – majdnem két hét. Meglepő módon ezt ennyinek is érzem. Csak így meg a nyár tűnt el az összes kánikulával és búcsúbulival együtt, mintha egy másik dimenzióba lett volna bele. A fene egye meg. Ráadásul sok minden ki is maradt, például amikor Gergő azt mondta, hogy kelopátla fizula, meg az hogy expóler, ölökké, toreláns, stb. Egyerrőle ennyi jut eszembe. (Panka most kezdi írni a házit, nekem már csak le kell tisztázni, hehhehe… Megyek.)

Pelményi


Tengerpart

Szivárvány! Sőt, kettő!



Sirály


Bea szülinapja


Zord szfinx

Puksin-szobor

2010. szeptember 19., vasárnap

2010. szeptember 14., kedd

Nna.

Már kb négy napja vagyunk Péterváron, de valahogy nem tűnik igazán Pétervárnak. Más volt repülővel jönni, mint vonattal, és más volt 4 és fél hónapra (106 nap) jönni, mint 6 hétre. Egészen tegnapig nem mentünk el várost nézni, szinte már kínos volt, bár a többieket láthatólag nem zavarta. (hajj-hajj, nehéz a magányos kultúrsznob élete)

Király volt a repülés, úgy elcsodálkoztam amikor felemelkedett a gép, hogy elámultam. Azt vettem észre, hogy nyitva van a szám, mintha egy ’a’ hangot készülnék mondani. (Talán ezt hívják úgy - némi túlzással - hogy „leesett az álla”.) Tulajdonképpen nem hittem el soha, hogy egy ekkora másína tényleg tud röpülni. Mindig csak lentről láttam, úgy meg elég pici. Szóval életemben először repültem, rögtön kétszer is. A Bp-Prága gép viszonylag (repülő-mértékben) kicsi volt, zörgött-börgött, a Prága-Pétervár meg jó nagy. 800-zal zúztunk, 6500 m magasan, mínusz 36 fokban Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország fölött, és nemcsak hogy nagyobb biztonságban éreztem magam, mint amikor a 32-es busz Pesten rákanyarodik a Petneházy utcára, hanem közben még ebédeltem is. És ennek az abszurditása derűs hangulattal töltött el. Szóval derűs hangulatban költöttem el az ebédemet csütörtökön (további részletekért ld. étkezésinapló.blogspot.com illetve www.mitevettmadomi.ru).

Leszállván Pétervárott a repülőről sajnos drámai fordulat következett – Zsófi csomagja ugyanis nem volt a körbe-körbe menős bőröndfutószalagon. Nem akartam elhinni, hogy megint megtörténik ez a szerencsétlenség, lesújtva álltunk, sorscsapottan. Aztán Zsófi bejelentette az eltűnést a reklamációnál, kitöltött néhány száz papírt (egyúttal felelevenítettünk a poggyász-szavakat oroszul mint: zokni, fehérnemű, cipő, pulóver, stb.) Kijött értünk Diána (a koordinátor), vele 2 éve már találkoztam elvileg, de nem emlékeztem az arcára, úgyhogy amikor kimentem a váróterembe megkeresni, igazából ő jött rá valahogyan, hogy magyar vagyok – biztos nagyon magyarul kóvályogtam. Vártunk még másfél-2 órát, mire leadták, bejelentették, stb. (Nagyon sok más utasnak is eltűnt amúgy a csomagja, de ez valahogy nem vigasztalta Zsófit.) Én nem voltam teljesen letörve, ugyanis a belső jósnőm akkor már szólt, hogy meglesz – eldöntöttem magamban, hogy hiszek neki, de ezzel sem akartam idegesíteni senkit, úgyhogy nyomott hangulatban ültünk a kisbuszban, és néztük a Nyevszkijt.

A kollégiumba megérkezvén tájékoztatásban részesültünk, majd a kulcsok elosztván beköltöztünk lakosztályainkba. Szobatársam Panka lett, a mellettünki szobában Nia, Zsófi és Bea lakik. Egy igazi orosz néni leltárt csinált a szobáról (az első igazi orosz néni, akivel találkoztunk). Kiderült, hogy nem szabad sem az ágyakat, sem az asztalt sem a szekrényt hazavinni. Aztán voltunk boltban, este iszogattunk kicsit (mmm… dobozos gintonic!), és lefeküdtünk aludni. Sok volt a szúnyog, és zavart a szokatlan, mély, orosz akcentusuk, nem tudtam elaludni. Érdeklődéssel és izgatottan hallgattam, hogy szobatársam egyre lassuló szuszogása átlépi-e azt a határt, ahonnan már horkolásnak nevezhető, hiszen ez alapvetően meghatározhatja sorsomat. Azon bölcselkedvén, hogy minden - tehát a horkolás is - relatív fogalom, melyet szerencsére Én mint szubjektum határozok meg, megnyugodtam. Úgy döntöttem, ez esetben csupán szuszogásról van szó, és örültem, hogy embernek születtem, szabadon dönthetek, szabad akaratom van, és képes vagyok ezt jóra használni. A szúnyogokkal kapcsolatban azonban nem tudtam hasznát venni eme nemes emberi képességnek. (részletekért: www.hogyaludtam.domi.ru)

Pénteken újabb tájékoztatót kaptunk, ügyintéztünk, voltunk a suliban is, tesztet írtunk, stb. Szerda, csütörtök, pénteken lesznek óráink a nyelvsuliban, a többi napon behallgathatunk majd az egyetemi órákba. Aztán délután már nagyon érződött, hogy cikket kell írnom (régóta nyomasztott, de estére vált elviselhetetlenné), aztán valahogy csak elkezdtem, és reggelre meglett. (Közben a többiek partiztak, ismerkedtek, jóízűen aludtak.) Szombaton fáradt voltam, a többiek elmentek az Asanba, én addig aludtam. Délután megpróbáltam rávenni őket, hogy menjünk sétálni, de addigra ők lettek fáradtak. Aztán elkezdett esni, úgyhogy minden a kultúra ellen szólt. Mindenesetre jót ökörködtünk. Vasárnap végre elmentünk sétálni: Nyevszkij-Ermitázs-Péter-szobor-Péter-Pál erőd, délután főztünk illegális paprikáskrumplit (Zsófi hozott illegális „indukciós főzőlpot”), csak nem volt paprika. De nagyon finom lett, most meg hétfő van, délelőtt piacon voltunk, vettem tápocskit, most megesszük a krumpli másik felét. Már ötször hívtak, úgyhogy megyek. Folyt. köv

u. i.: Zsófi bőröndjét péntek este meghozták. (Mit mondjak…:)

Ermitázs - belső udvar


Koli - belső udvar


Szobatársát fényképező szobatársát fényképező

Beszédes nevű hűtőnk: Szaratov