Alakul a honvágy, azt hiszem. Nem tudom mi ez, figyelem.

Otthon is szokott honvágyam lenni - én legalábbis így hívom.

Hiányzik az otthoni, jó öreg honvágy.

Jól vagyunk, itt most esik az eső, elég masszívan, de nincs túl hideg, csak sötét, meg vizes.

Ma erélyesen rászóltam oroszul egy bácsira a buszon, mert nem szállt le, és így én sem tudtam. Mondtam neki, hogy: "MENJEN KI! MENJEN KI!" Már amúgy is túlmentem a megfelelő megállón, mert egyszerűen nem tudtam lenyomigálni magam, pedig másfél méterre álltam az ajtótól. Minden buszon van egy kalauznéni, aki egész nap ide-oda nyomigálódik a kedves utasaink között, ellenőrzi a bérleteket (mágneskártya-leolvasóval), és nála lehet jegyet is venni. Fölnyomakodott minden megállóban még 5 ember a hátsó ajtónál, ő minden egyes alkalommal átpasszírozta magát rajtam és a tisztelt utazóközönségen, nem is akartam elhinni. Amikor elhagytuk azt a megállót, ahol nem tudtam leszállni, újfent át akart préselődni, mondta szépen, hogy: "LEHETNE?!" mire a tömeg nem nyílt szét előtte, mert nem tudott megmozdulni, én pedig jól odamondtam neki, hogy "Nem, nem LEHET, mert LEHETETLEN!" De azért csak keresztültrancsírozta magát a népen. (Remélem, este otthon eszébe jut majd az ismeretlen utas szenzációs nyelvtani sziporkája:)

Aztán végül sikerült leszállni. Nagyon könnyűnek, törékenynek és laposnak éreztem magam. Néhány fölösleges testrészemet ott is hagytam a buszon (pl. a hátamból a könyököt, meg a hasamból a kapaszkodót). Gyalogoltam visszafelé, és örültem magamnak, hogy végre ráförmedtem 2 idegenre is oroszul. Igaz, hogy oda se bagóztak... Valószínűleg nem is értették... Na meg nem is volt az olyan igazi "förmedés". Csak amolyan mordulás. Morgás. Szóval egy tiszteletteljes, nyelvtanilag félig helytelen utastársi figyelmeztetés. De hát én otthon sem szólok rá senkire, ez meg itt a nagy, hideg Oroszország, kéremszépen. Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás a kisembernek.

Kedves Blogom!

Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig nem írtam. De ne hidd, hogy ez alatt a majdnem három hét alatt nem gondoltam rád egyáltalán. Sőt! Nagyon is gyakran gondolok rád, te jutsz először eszembe, ha történik valami, ha hallok valami érdekeset, vagy ha nagy ritkán támad egy jó gondolatom, valamint akkor is te jutsz eszembe, ha semmi sincs – mert olyankor elővehetnélek, és írhatnék neked. Néha meg is nyitlak, megnézem, hogy nem írtam-e véletlenül, amikor nem figyeltem egy új bejegyzést, vagy nem írta-e meg helyettem valaki más, de sajnos nem… Bizony-bizony, kegyetlen dolog ez.

Mivel már teljesen elvesztettem a narráció fonalát, és a lineáris, percről percre történő elbeszélés a felgyülemlett mennyiség miatt egyébként is lehetetlenné vált, ezúttal más technikával próbálkozom. Hosszas töprengés után szombaton sikerült levezetni azt a képletet, melybe az emlékképeket behelyettesítve, megkapjuk azt az eseménysort, mely az adott időszakaszban bennfoglaltatik:

Már csak az a teendőnk, hogy az eredményt egy egyszerű tér-idő-cselekmény koordináta-rendszerben ábrázoljuk, így kapható meg a kívánt, tökéletes elbeszélés. Ezt a lépést meghagyom a kedves olvasónak, segítségként ld. a mellékelt ábrákat. Most pedig következzenek a behelyettesítendő emlékképek.

Kirándulásaink

Szombaton elmentünk Vyborgba, ez egy régi finn-svéd-orosz város a finn határnál. Felkeltünk olyan korán reggel, mintha még este lett volna, és elektricskával (hévvel) utaztunk három órát. Ez magyar viszonylatban kb. olyan, mintha elmentünk volna Szolnokra hévvel. A héven ugye nincs wc, viszont Marie-Pierre-nek, a belga lánynak nagyon kellett, le akart szállni, majd egy orosz utas felvilágosította, hogy a vagonok közt szoktak pisilni, ha muszáj. Petra segítségével keresett egy ilyen helyet, és valahogy megoldották – részleteket nem tudok, mert visszatérvén sejtelmes hallgatásba burkolóztak. Az elektricskán más nem történt. Láttunk egy kutyácskát. (1. ábra) Megnéztük a vyborgi várat, meg a kilátást a toronyból a Finn-öbölre (2. ábra), majd a Monrepo nevű híres park felé vettük utunkat, legalábbis azt hittük, de eltévedtünk, megkérdeztünk a semmi közepén egy orosz párocskát, akik követtek minket, hogy vajon merre kell menni, ők meg azt hitték, hogy mi tudjuk, ezért jöttek utánunk. (Ebből a beszélgetésből lett Zsófinak két orosz ismerőse, akikkel azóta találkozott is egyszer. Talán érdemes őket megjegyezni, lehet, hogy előbukkannak még valahol később a blog-krónikában.) Vak vezet világtalant alapon kisebb-nagyobb kacskaringók árán végül eljutottunk a parkba. A csoport élelmesebb (italmasabb… hehe) tagjai közben elővették söreiket. A park neve francia eredetű (Mon repos), jelentése: nyugalmam. Valami gazdag báróé volt régen, amikor még vadromantikusabbak voltak az emberek, szerették a vadnak tűnő, de gondozott, a természetes, de kitalált parkokat, emlékművekkel, szobrokkal, hidacskákkal, pavilonokkal, és jól tették, mert szép lett a vége. (ld. 3-4. ábra) Ezek a régiek még tudtak élni, romantikus neveket találtak ki a romantikus helyeknek, legromantikusabbnak a Világ vége hangzott, páran el is határoztuk, hogy megkeressük feltétlenül. Jól eltévedtünk, viszont találkoztunk egy robinhoodnak öltözött fiatalemberrel, aki egy mohás kövön üldögélt, és meg akartam kérdezni tőle, hogy hol a világ vége. Elsőre nem értette, ezért megismételtem: „Világ vége?…” mire ő ijedten: „Mikor?!” Megnyugtattam, hogy na nem úgy... Amikor már abszolút eltévedtünk, és kellően világvége hangulatunk volt, megálltunk egy nagy kőnél, mögénéztünk, és ott tátongott a nagy Semmi. Úgy döntöttünk, hogy ez itt világ vége, pláne hogy a térkép szerinti világvégén már rég túlmentünk. Csináltunk is önkioldós fényképet, hogy majd meg tudjuk mutatni az antiromantikus többieknek, akiket nem érdekelt a Világvége. (ld. 5. ábra, megjegyzés: a Semmi nem látszik, mert a sok valami kitakarja.) Szóval nagyon jó volt ez a hely, meg az egész kirucc. Hazafelé ökörködtünk három órát a héven, mások pedig aludtak. És láttunk egy ufó-szerű kutyácskát (6. ábra)

Egyik szerdán elindultunk Novgorodba, olyan korán, hogy még este volt. A pályaudvaron megtudtuk, hogy aznap változott a menetrend, egy órával később indul a hév, viszont nem négy óra alatt ér oda, hanem előbb. Megvettük a jegyet, aztán kiderült, hogy mégis négy óra alatt ér oda. Így túl kevés időnk maradt volna Novgorodban, és nem érte volna meg, viszont a jegyeket nem akarták visszaváltani, mondván, hogy ez elektricska (?). Annyit sikerült elérni, hogy ha máskor megyünk Novgorodba, akkor majd átírják a jegyeket. De nem tudták megmondani, hogy melyik nap mikor indul, úgy tűnik, bármelyik pillanatban változhat. Letörten, sorscsapottan álltunk a hajnali 0 fokos ködben.

Aztán néhányan bosszúból elindultunk Pavlovszkba, ha már Novgorodba nem, másoknak pedig elment a kedvük az utazgatástól, és hazamentek aludni, vagy külvárost nézni. Mi meg elmentünk Pavlovszkba, ahol szintén van egy vadregényes park, jó nagy. Amikor odaértünk, még fehér volt a fű (7. ábra), ezért kerestünk egy kávézót, ittunk kávét és vidám vizet. Kb. negyed órácskát tölthettünk csak a kávézóban, de mire kijöttünk, minden színes lett és melegebb, meg vidámabb is. Egész nap sétáltunk a parkban, énekelgettünk népdalokat, (de nem lett honvágyunk), fényképeztünk, ettünk, megminden (8-9. ábra). Csak egy fontos dolog történt, ami eléggé meghatározó élmény maradt: etettünk cinkét kézből. Az ő ötletük volt, egyszer csak elkezdtek követni minket. A cinke beméri a távolságot, felméri a veszélyforrásokat, aztán úgy csinál, mintha nem érdekelné, arrébb repül, majd sitty odaszáll a morzsát tartó ujjára, aztán csipp fölkap egy morzsát, és sutty, elrepül. A morzsát tartó pedig nem hiszi el, mert valójában félelmetes, amikor még sitty, aztán rájön, hogy 5 gramm az egész, és olyan a lába, mint valami kis szaloncukorakasztó-drótocska, és tolla van, sőt még szeme is, két fekete pötty, ráadásul repül. De nincs idő ezt végiggondolni, mert addigra sutty, és nincs is mit végiggondolni valójában, mert tudjuk, igen, hogy a cinke – más néven cinege - egy kistestű madár, van lába, szeme, szárnya és repül. Szóval felfoghatatlan (10. ábra). Azért írom le ilyen részletesen, mert ez egy fontos élmény volt, számomra különösen, ezzel ugyanis valóra vált egy álmom – az, amikor azt álmodtam, hogy egy cinke eszik a kezemből. Mármint nem úgy!… hogy a kezemből, hanem a tenyeremből… De nem úgy, hanem a tenyeremről. Na… (Egyébként ez a második álmom, ami valóra vált – az első: Mama borsólevest főz, és finom. Tanulság: Szeretné Ön, hogy álmai valóra váljanak? – Álmodjon Ön is egyszerűt!)

Valamelyik vasárnap éjjel elmentünk hídfelnyitást nézni. (11. ábra)

1. ábra

2. ábra

3-4. ábra

5. ábra

6. ábra

7. ábra

8-9. ábra

10. ábra

11. ábra