Jól vagyunk, itt most esik az eső, elég masszívan, de nincs túl hideg, csak sötét, meg vizes.

Ma erélyesen rászóltam oroszul egy bácsira a buszon, mert nem szállt le, és így én sem tudtam. Mondtam neki, hogy: "MENJEN KI! MENJEN KI!" Már amúgy is túlmentem a megfelelő megállón, mert egyszerűen nem tudtam lenyomigálni magam, pedig másfél méterre álltam az ajtótól. Minden buszon van egy kalauznéni, aki egész nap ide-oda nyomigálódik a kedves utasaink között, ellenőrzi a bérleteket (mágneskártya-leolvasóval), és nála lehet jegyet is venni. Fölnyomakodott minden megállóban még 5 ember a hátsó ajtónál, ő minden egyes alkalommal átpasszírozta magát rajtam és a tisztelt utazóközönségen, nem is akartam elhinni. Amikor elhagytuk azt a megállót, ahol nem tudtam leszállni, újfent át akart préselődni, mondta szépen, hogy: "LEHETNE?!" mire a tömeg nem nyílt szét előtte, mert nem tudott megmozdulni, én pedig jól odamondtam neki, hogy "Nem, nem LEHET, mert LEHETETLEN!" De azért csak keresztültrancsírozta magát a népen. (Remélem, este otthon eszébe jut majd az ismeretlen utas szenzációs nyelvtani sziporkája:)

Aztán végül sikerült leszállni. Nagyon könnyűnek, törékenynek és laposnak éreztem magam. Néhány fölösleges testrészemet ott is hagytam a buszon (pl. a hátamból a könyököt, meg a hasamból a kapaszkodót). Gyalogoltam visszafelé, és örültem magamnak, hogy végre ráförmedtem 2 idegenre is oroszul. Igaz, hogy oda se bagóztak... Valószínűleg nem is értették... Na meg nem is volt az olyan igazi "förmedés". Csak amolyan mordulás. Morgás. Szóval egy tiszteletteljes, nyelvtanilag félig helytelen utastársi figyelmeztetés. De hát én otthon sem szólok rá senkire, ez meg itt a nagy, hideg Oroszország, kéremszépen. Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás a kisembernek.