Kedves Blogom!

Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig nem írtam. De ne hidd, hogy ez alatt a majdnem három hét alatt nem gondoltam rád egyáltalán. Sőt! Nagyon is gyakran gondolok rád, te jutsz először eszembe, ha történik valami, ha hallok valami érdekeset, vagy ha nagy ritkán támad egy jó gondolatom, valamint akkor is te jutsz eszembe, ha semmi sincs – mert olyankor elővehetnélek, és írhatnék neked. Néha meg is nyitlak, megnézem, hogy nem írtam-e véletlenül, amikor nem figyeltem egy új bejegyzést, vagy nem írta-e meg helyettem valaki más, de sajnos nem… Bizony-bizony, kegyetlen dolog ez.

Mivel már teljesen elvesztettem a narráció fonalát, és a lineáris, percről percre történő elbeszélés a felgyülemlett mennyiség miatt egyébként is lehetetlenné vált, ezúttal más technikával próbálkozom. Hosszas töprengés után szombaton sikerült levezetni azt a képletet, melybe az emlékképeket behelyettesítve, megkapjuk azt az eseménysort, mely az adott időszakaszban bennfoglaltatik:

Már csak az a teendőnk, hogy az eredményt egy egyszerű tér-idő-cselekmény koordináta-rendszerben ábrázoljuk, így kapható meg a kívánt, tökéletes elbeszélés. Ezt a lépést meghagyom a kedves olvasónak, segítségként ld. a mellékelt ábrákat. Most pedig következzenek a behelyettesítendő emlékképek.

Kirándulásaink

Szombaton elmentünk Vyborgba, ez egy régi finn-svéd-orosz város a finn határnál. Felkeltünk olyan korán reggel, mintha még este lett volna, és elektricskával (hévvel) utaztunk három órát. Ez magyar viszonylatban kb. olyan, mintha elmentünk volna Szolnokra hévvel. A héven ugye nincs wc, viszont Marie-Pierre-nek, a belga lánynak nagyon kellett, le akart szállni, majd egy orosz utas felvilágosította, hogy a vagonok közt szoktak pisilni, ha muszáj. Petra segítségével keresett egy ilyen helyet, és valahogy megoldották – részleteket nem tudok, mert visszatérvén sejtelmes hallgatásba burkolóztak. Az elektricskán más nem történt. Láttunk egy kutyácskát. (1. ábra) Megnéztük a vyborgi várat, meg a kilátást a toronyból a Finn-öbölre (2. ábra), majd a Monrepo nevű híres park felé vettük utunkat, legalábbis azt hittük, de eltévedtünk, megkérdeztünk a semmi közepén egy orosz párocskát, akik követtek minket, hogy vajon merre kell menni, ők meg azt hitték, hogy mi tudjuk, ezért jöttek utánunk. (Ebből a beszélgetésből lett Zsófinak két orosz ismerőse, akikkel azóta találkozott is egyszer. Talán érdemes őket megjegyezni, lehet, hogy előbukkannak még valahol később a blog-krónikában.) Vak vezet világtalant alapon kisebb-nagyobb kacskaringók árán végül eljutottunk a parkba. A csoport élelmesebb (italmasabb… hehe) tagjai közben elővették söreiket. A park neve francia eredetű (Mon repos), jelentése: nyugalmam. Valami gazdag báróé volt régen, amikor még vadromantikusabbak voltak az emberek, szerették a vadnak tűnő, de gondozott, a természetes, de kitalált parkokat, emlékművekkel, szobrokkal, hidacskákkal, pavilonokkal, és jól tették, mert szép lett a vége. (ld. 3-4. ábra) Ezek a régiek még tudtak élni, romantikus neveket találtak ki a romantikus helyeknek, legromantikusabbnak a Világ vége hangzott, páran el is határoztuk, hogy megkeressük feltétlenül. Jól eltévedtünk, viszont találkoztunk egy robinhoodnak öltözött fiatalemberrel, aki egy mohás kövön üldögélt, és meg akartam kérdezni tőle, hogy hol a világ vége. Elsőre nem értette, ezért megismételtem: „Világ vége?…” mire ő ijedten: „Mikor?!” Megnyugtattam, hogy na nem úgy... Amikor már abszolút eltévedtünk, és kellően világvége hangulatunk volt, megálltunk egy nagy kőnél, mögénéztünk, és ott tátongott a nagy Semmi. Úgy döntöttünk, hogy ez itt világ vége, pláne hogy a térkép szerinti világvégén már rég túlmentünk. Csináltunk is önkioldós fényképet, hogy majd meg tudjuk mutatni az antiromantikus többieknek, akiket nem érdekelt a Világvége. (ld. 5. ábra, megjegyzés: a Semmi nem látszik, mert a sok valami kitakarja.) Szóval nagyon jó volt ez a hely, meg az egész kirucc. Hazafelé ökörködtünk három órát a héven, mások pedig aludtak. És láttunk egy ufó-szerű kutyácskát (6. ábra)

Egyik szerdán elindultunk Novgorodba, olyan korán, hogy még este volt. A pályaudvaron megtudtuk, hogy aznap változott a menetrend, egy órával később indul a hév, viszont nem négy óra alatt ér oda, hanem előbb. Megvettük a jegyet, aztán kiderült, hogy mégis négy óra alatt ér oda. Így túl kevés időnk maradt volna Novgorodban, és nem érte volna meg, viszont a jegyeket nem akarták visszaváltani, mondván, hogy ez elektricska (?). Annyit sikerült elérni, hogy ha máskor megyünk Novgorodba, akkor majd átírják a jegyeket. De nem tudták megmondani, hogy melyik nap mikor indul, úgy tűnik, bármelyik pillanatban változhat. Letörten, sorscsapottan álltunk a hajnali 0 fokos ködben.

Aztán néhányan bosszúból elindultunk Pavlovszkba, ha már Novgorodba nem, másoknak pedig elment a kedvük az utazgatástól, és hazamentek aludni, vagy külvárost nézni. Mi meg elmentünk Pavlovszkba, ahol szintén van egy vadregényes park, jó nagy. Amikor odaértünk, még fehér volt a fű (7. ábra), ezért kerestünk egy kávézót, ittunk kávét és vidám vizet. Kb. negyed órácskát tölthettünk csak a kávézóban, de mire kijöttünk, minden színes lett és melegebb, meg vidámabb is. Egész nap sétáltunk a parkban, énekelgettünk népdalokat, (de nem lett honvágyunk), fényképeztünk, ettünk, megminden (8-9. ábra). Csak egy fontos dolog történt, ami eléggé meghatározó élmény maradt: etettünk cinkét kézből. Az ő ötletük volt, egyszer csak elkezdtek követni minket. A cinke beméri a távolságot, felméri a veszélyforrásokat, aztán úgy csinál, mintha nem érdekelné, arrébb repül, majd sitty odaszáll a morzsát tartó ujjára, aztán csipp fölkap egy morzsát, és sutty, elrepül. A morzsát tartó pedig nem hiszi el, mert valójában félelmetes, amikor még sitty, aztán rájön, hogy 5 gramm az egész, és olyan a lába, mint valami kis szaloncukorakasztó-drótocska, és tolla van, sőt még szeme is, két fekete pötty, ráadásul repül. De nincs idő ezt végiggondolni, mert addigra sutty, és nincs is mit végiggondolni valójában, mert tudjuk, igen, hogy a cinke – más néven cinege - egy kistestű madár, van lába, szeme, szárnya és repül. Szóval felfoghatatlan (10. ábra). Azért írom le ilyen részletesen, mert ez egy fontos élmény volt, számomra különösen, ezzel ugyanis valóra vált egy álmom – az, amikor azt álmodtam, hogy egy cinke eszik a kezemből. Mármint nem úgy!… hogy a kezemből, hanem a tenyeremből… De nem úgy, hanem a tenyeremről. Na… (Egyébként ez a második álmom, ami valóra vált – az első: Mama borsólevest főz, és finom. Tanulság: Szeretné Ön, hogy álmai valóra váljanak? – Álmodjon Ön is egyszerűt!)

Valamelyik vasárnap éjjel elmentünk hídfelnyitást nézni. (11. ábra)